Már csak négyszázkilencvenhárom nap, és elkezdődnek végre a türelmetlenül várt XXXII. nyári olimpiai játékok. Ennek apropóján az a megtiszteltetés ért, hogy a Sportimádók felkérésére heti rendszerességgel írhatok Nektek.
Első körben villámgyorsan szeretnék gratulálni az eddig kvótát szerzett négy honfitárs versenyzőnknek;
Berecz Zsombornak(vitorlázás – finn)
Érdi Máriának(vitorlázás – laser radial)
Major Veronikának(sportlövészet – pisztoly) és
Péni Istvánnak(sportlövészet – puska).
Bob Poilakoff, az InterMouse főkapitánya erre ezt dörmögné a bajsza alá: „Gratulálok Edlington! Egérfeletti teljesítmény!”
Mária és Zsombor kezében már ott van a lehetőség –illetve az a bigyó, amivel fogod a vitorlát, nehogy eldőljön a szélben–, Veronika és István kezében pedig a pisztoly és a puska, hogy Tokióban az eddigi olimpiák történetében szerzett 177 arany-, 151 ezüst- és 174 bronzérmeink számát tovább gyarapítsák. Szeretettel várjuk a többieket is a klubban, gyerünk Gyerekek, szerezzetek még jó sok kvótát, hogy legyen kikért a nappalink közepén a kezünkben kitépett karfánkat lóbálni, hogy „igeeeeen!!!!”
Tokió… Óh Tokió! Ez az egyik legizgalmasabb helyszín, mely az eddig itt eltöltött 36 esztendőmben átélt olimpiák házigazdaként funkcionál.
Szöul, Barcelona, Atlanta, Sidney, Athén, Peking, London és Rió is pontosan tudta, hogyan ismerd meg azt a várost úgy, mint addig még soha, és én pontosan ezt várom el most Tokiótól is.
(Los Angeles nem ér, akkor még csak két éves voltam, meg azon nem is vettek részt a sportolóink. Fogalmam sincs, mi ennek az oka, mondom, akkor még csak két éves voltam)
Azért egy Tokiótól jogos elvárás, hogy meglepjen, netán meghökkentsen vagy elvarázsoljon, nem? Mégis csak egy olyan ország fővárosáról beszélünk, ahol 127 millió lakos éldegél 378 ezer négyzetkilométeren úgy, hogy ezt a zsúfoltságot sokkal ügyesebben megoldják, mint Londonban, Rómában vagy New Yorkban. Tokió egy olyan város, ahol menő, ha egy öltönyös fickó estefelé elalszik a járdán, mert biztos sokat dolgozott. Japán filmek, rajzfilmek (nálam a Chihiro Szellemországban rögtön a második a Macskafogó mögött), a zenéjük,
a leves mellé odahelyezett evőpálcikák, szushi, maki, szaké és a gésa kultúra,
a kertjeik, a teáik, a történelmük, a szumóharcosok, szamurájok, nindzsák, Hattori Hanzo, satöbbi. Japánban minden direkt más, mint a földgolyó bármelyik fertályán, ráadásul valahogy folyton kiderül, hogy mikor a technológiáról van szó, ők mindig egy lépéssel a világ előtt járnak.
Erre remek például szolgálnak azok a robotok (HSR – Human Support Robot), melyek/akik az önkéntesek munkáját fogják segíteni a Nemzeti Stadionban az atlétikai versenyek során.
– Hogy mit csinálnak?? – szisszen fel mellettem a kanapén egy régi haverom, Philip K. Dick.
(ennek is pont most kellett átugrania)
– A nézőket információkkal látják el. A helyükre kalauzolják őket, ha eltévedtek, ilyesmik. Tulajdonképpen ott segítenek, ahol tudnak.
– A „melyek/akik” engem speciel megijesztett egy kicsit. – dörmögi a rekamiém sarkában helyett foglaló Asimov.
(Philip mostanában mindig áthozza magával. Megőrülök tőle!)
– Jó, akkor legyen „melyek”. Ha ez így jobban tetszik. – a hangom sokkal epésebb, mint amennyire szeretném.
– Távol álljon tőlem, hogy kötözködjek. Csak hát nem tudom, ismeritek-e a Robotika három törvényét? Egy: A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy az emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. Kettő: A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve ha ezek az utasítások…
– Isaac! – Philippel egyszerre hördölünk fel.
– Jójójójó.
– Pontosan ismerjük a három törvényedet.
– Ti is láttátok a will smithes filmet?
– Jajj, Isaac! Még neked áll feljebb? Óránként hétszer büntetsz meg a három törvényeddel. Folyik ki a fülemen, de tényleg. Ha pedig szóvá teszem, duzzogni kezdesz.
– Kimegyek levegőzni.
Asimov betorzult egy kicsit, pedig olyasmit készültem felolvasni neki, ami felvillanyozta volna:
Komija Maszaaki, a 2020-as tokiói Olimpia vezérigazgatójának helyettese szerint: „A robotoknak nem szabad legyőzniük az embereket, baráti kapcsolatban kell lenniük velük, együtt kell dolgozniuk. Ilyen típusú robotokat képzeltünk el.”
– Figyelted a megfogalmazást? Nem azt mondja, hogy a robotok baráti kapcsolatban lesznek velünk, meg hogy nem lesz semmi gond, hanem hogy nem szabadna, meg milyen jó lenne, ha nem lenne gond. Mert hogy ők csak együtt dolgoznak velünk. Figyelted? Telebiggyesztette mindezt ijesztegetéssel. Erre miért volt szükség?
Utálom, hogy Philip megtanult olvasni a gondolataimban. Ez azért eléggé idegesítő. Abban mondjuk igaza van, hogy Maszaaki úr olyan félelmeket fogalmaz meg pár mondatban, melyek bennem fel sem merülnének, ha nem rémisztget vele. Amikor bemegyek a postára és húzok egy sorszámot, fel sem merül bennem, hogy a sorszámkiadó automata megpróbál engem legyőzni.
Vagy ez csak marketing? 21 darab egy méter magas, szimpatikus mikrobi, akik megmutatják, merre van a mosdó. Ez tényleg annyira félelmetes?
(dolgoztam én már Barcelonában a Ramblán, ismerem az érzést, amikor hiába van a válladon egy tálcán hat vegyes paella, a kíváncsi turistákat ez nem érdekli, ugyanúgy percenként odalépnek hozzád, hogy megkérdezzék, merre van a Sagrada Familia meg a Güell Park – egy WALL-E ennél azért ezt lényegesen kulturáltabban reagálja le, mint anno a kollégáim vagy én)
16 HSR és 5 DSR tartja lázban most a világot. Igen, ez marketing.
A mesterséges intelligencia egy lebilincselő téma, és most mindenki a kis tokiói robotokról beszél. Lásd: például első cikkem, amit épp olvasol.
A DSR-eken keresztül ételt és italt lehet rendelni majd. Vitray meg úgy szurkolta be Egerszegit a győzelembe Szöulban, hogy most fogom meghallgatni mindjárt ezredjére, de fogadjunk, hogy könnyezni fogok. Mikor lesz képes egy DSR vagy egy HSR egy olyan szántóöcsibácsis nyilatkozatra, amitől izzadni kezdesz a képernyő előtt és ringszagod lesz?
Nem félek a robotoktól. Algoritmusokkal soha senki nem lesz képes visszaadni a férfi vízilabdaválogatott pekingi győzelmét. Eltelt tizennégy nap, és még mindig nem nyertünk aranyat, pedig egyre vészesebben közeledett a záróünnepség. Félelem. Türelmetlen várakozás. Csípett az a két hét rendesen. Aztán érkezett Vajda Attila, a Janics Natasa-Kovács Katalin páros, majd a pólós fiúk, innentől kezdve katarzis.
A gépeknél nincs félelem. Türelmetlen várakozás sincs. Katarzis vagy dobogóról integetés sem. A mosdót azért nyugodtan mutassák meg, hogy merre van. Megsimogatom a kütyü tetejét, annyira kedvesen pittyeg. A telefonom persze lemerült, ezért megkérem, kísérjen el a piszoárig. Csak feltöltődik annyira a készülékem, hogy a Feleségem felhívhasson a nőiből. Közben eszembe jut, hogy elfelejtettem Fushimishi professzornak elküldeni a tervrajzokat. Meg szólni, hogy Pokióban vagyok. Na, ezt is bepótoltam. Nem rajtam fog múlni, hogy időben leszállítják azt a fémbulldogot vagy sem, de most már hagyjatok! Márton Anita súlylökő aranyát szeretném kiszurkolni, ha nem gond. Egyéni csúcsot, 19,95-öt dobott az előbb, szerintem meglesz. Ja, és Ónodi Henrietta mellett Grabowski japán barátnője volt gyerekkorom másik nagy szerelme, de ez már legyen csak az én problémám.